Édes élet... némi keserűséggel

Szóval eldobtam magamtól, s azóta nem nyugszik a lelkem. Mert még semmit nem szerettem volna ennyire visszacsinálni. Csak büntetlenül nem lehet senki szívét összetörni. S úgy tűnik, a bizalmat visszaszerezni - esélytelen. És csak fáj... Kegyetlenül...

Folyamatosan kattog az agyam, most ott tartok, hogy én ugyan nem szoktam könnyen feladni a dolgokat, és kitartó vagyok, de van értelme egy olyan kapcsolathoz ragaszkodni, amiért/amiben már pár hónap után harcolni kell?

Nehéz tiszta fejjel átgondolni a dolgokat, mert nem könnyű kiszűrni az olyan gondolatokat, hogy tudom, ő mennyire szerelmes belém. De tudom, hogy nem azért kell valakivel együtt lenni, mert ő mennyire szeret minket, hanem mert mi szeretjük az illetőt. Nem tarthat vissza a félelem attól, hogy nem fog szeretni így senki más. Most nem találkozunk egy ideig, talán tisztulnak közben a gondolatok.

Lassan ez is lehetne a blog címe... persze nem is viszem túlzásba az írást, de ha valamiről, akkor erről írok. A nyáron induló románc végül befulladt, talán foghatnám a távolságra, de visszagondolva azt mondanám inkább, hogy nem egymást kerestük. Utólag elég nagy manipulátornak látom a srácot. Azért persze le voltam törve, mint a bili füle, és főnököm pont ekkor lépett a képbe, mármint ekkortájban kezdtünk el dumálgatni magunkról, egymásról. Hozzáteszem, bár első pillanattól fogva szimpatikus volt, attól a ténytől nem tudtam eltekinteni, hogy milyen viszonyban állunk egymással, ezért nem is merült fel bennem, hogy köztünk lehetne bármi. Aztán valahogy mégis úgy alakult... a baráti dumálgatások, egymás ugratása átment finom flörtbe, e-mailezgettünk, sms-ezgettünk, aztán lebeszéltük az első randit is. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan randim, amin ennyire jól és felszabadultan éreztem magam, és emlékszem, úgy jöttem haza, hogy csordultig voltam boldogsághormonnal. 12 évvel idősebb nálam, és túl van néhány pofáraesésen - kétszer vált, és az első házasságából van egy 17 éves lánya, akiért rendesen meg kellett küzdenie (és nem azért, mert rossz apa lenne). Szóval alakult a kapcsolatunk, egy idő után persze már a kollégák előtt sem lehetett titkolni. Aztán nem egészen 2 hónap után hirtelen túl sok érzelmet zúdított rám, amit nem tudtam hirtelen hova tenni. Felvetette, hogy ő már most összeköltözne velem, amitől kissé beparáztam. Ezt utána megbeszéltük, de azóta úgy érzem, mintha beelőzött volna, én meg csak nem bírom utolérni... Hiába keresem azt a jó értelemben vett torokszorító érzést, a pillangókat a gyomromban, elmúlt. És már hetek óta azon agyalok, hogy hogy hozhatnám vissza. Mindig felfedezek benne valami újat, jót, értékeset, hogy miben hasonlítunk, hogy milyen egyformán gondolkodunk dolgokban, hogy tulajdonképpen közösek a terveink, az álmaink... ragaszkodom hozzá, szerelmeskedni vele egy álom, szeretem, de nem érzem magamon azt az imádatot, amit rajta irányomban. Ha arra gondolok, hogy szakítanom kellene vele... csak bőgök és bőgök. Olyan szinten hullámoznak bennem az érzelmek és a gondolatok, hogy őrület. Egyik pillanatban eldöntöm, hogy beszélnem kell vele, zárjuk le, a másikban arra vágyom, hogy itt legyen, és hozzábújhassak, és magamtól azt kérdezem: hát létezhet jobb nála? Tudom, hogy nem tart örökké a szerelem, de ennyire rövid lenne? Ennyire lelki roncs vagyok, hogy nem tudok huzamosabb ideig szerelmes lenni? Túlságosan ráparáztam volna arra, amikor tudatta velem, hogy komolyak a szándékai?

Dolcevita b*zmeg... már sosem éred meg, hogy boldog legyél?

Hát, ezt hiszem, ennyi volt...

Írnom kellene erről a hétvégéről :o)

Jó volt. Külön szobát megkaptam. Reggeli kakaót megkaptam. Erényöv fennmaradt. Hagytam magam rábeszélni, hogy ne jöjjek haza még vasárnap, hanem maradjak még egy éjszakát, és onnan menjek hétfő reggel dolgozni. Na de ne szaladjunk előre.

Szombaton a tervezetthez képest később indultam, sokkal, négyre értem oda. Sok értelme már nem volt állatkertbe vagy hasonló helyre indulni, ezért lepakoltuk a cuccaimat a lakásban, kicsit rendberaktam magam, neki még el kellett küldenie egy e-mailt, aztán elmentünk Kalhenberg-re, ami egy kilátóteraszos hely. Nagyon klasszul be lehet látni a várost, de elég borult volt az idő sajna, úgyhogy elő sem vettem a kamerát.  Miután hazaértünk, összeütöttünk valamit vacsira, kajáltunk, boroztunk, dumálgattunk. Úriember módjára átadta nekem a hálót, enyém volt az egész franciaágy :o) Aztán próbáltam elaludni. Rá kellett jönnöm, hogy öregszem :o) Szokatlan, új zajok, új hely, egyáltalán nem aludtam jól. Nyolckor ébresztőt fújtam, ágyba kaptam a kakaómat, és egy jóképű pasit :o) Beszélgettünk, lustálkodtunk, 11-kor másztunk ki az ágyból. Reggeli után a nem túl fényes idő miatt úgy döntöttünk, állatkert helyett a Tenger házába megyünk, ami olyasmi, mint a Camponában a Tropicarium. Érdekes volt, itt is elvoltunk pár órát. Utána kimentünk a Múzeumnegyedb, 5 év alatt nem jutottam el oda sem :o) Ittunk egy radlert, sütkéreztünk, és kezdőtött a győzködés a maradásról. Nem nagyon akartam, mert erre egyáltalán nem készültem, de feladtam. Telefon haza, majd csak reggel megyek. Kaja, még egy radler, aztán fürdés, és kilenckor irány az ágy, mert a terv szerint 10-kor menni kellett aludni, hogy 5-ig ki tudjam aludni magam. Ágyban borozgatás.

Szombat délutántól vasárnap estig még csak meg sem kíséreltek megcsókolni, már egészen fel voltam magamban háborodva :o) Vasárnap esti meseolvasás közben (nemröhög! :o) ) bújás. Felsőkar- és hátsimogatás. Mesébe beleszőtt hülyeségek, ennek és a bornak a hatásaként sok röhögés. Részemről engedély megadva a hálószobában maradáshoz. Öreg hiba :o) Összebújás, köcsönös cirógatás. Már elfelejtettem, milyen az, amikor úgy csókol valaki, mintha az élete múlna rajta. Most újra tudom. Elkalandozó kezek, amiket le kellett állítanom, nem akartam semmit elsietni, nem állok még készen ilyesmire. Rövid tanakodás után úgy döntött, jobb, ha kivonul a kanapéra, hogy tudjunk aludni.

Na, hát én így sem tudtam.  A bor (meg a radler) sok volt, egész éjjel forgolódtam. Hozzájött persze a kétkedés is. Hülyeséget csináltam? Átléptem a határt, amit nem akartam? Lesz még folytatás? Ötkor akartam kelni, de nem kellett az ébresztő, fél ötkor feladtam, és felkeltem. Mire kijöttem a fürdőszobából, már felébredt. A kanapé belső széle felé húzódva invitált maga mellé, még egy húsz percre bebújtam hozzá. Szeretem, ahogy csókol. Azt is, hogy nem volt rámenős, nem használta ki a helyzetét.

Lekísért az autóhoz, kaptam egy szájrapuszit... és hazajöttem. És most nemtommivan. Nem beszéltünk meg semmit, nem volt szó arról, mi lesz a folytatás. Vagy lesz-e folytatás.

Szeretném.

A sráccal azóta is szinte mindennaposak az esti csevegések, időközben felvettük egymást msn-re is. Egyre jobban kedvelem, és egyre jobban érik bennem az igény, hogy bevállaljam azt a randit. Tegnap az új munkahelyemről dumáltunk, és arról, hogy néz ki a beosztásom. Írom, hogy ez a hétvégém még szabad lesz és a következő is. Először csak annyit jegyzett meg, "remélhetőleg szép idő lesz :-)", aztán valami másról kezdtünk el írogatni. Majd vett egy kanyart, és másodszor is feltette a kérdést: "akkor jössz Bécsbe hétvégén?" :-) Végül aztán úgy néz ki a dolog, hogy mégsem beszéltünk meg semmit, mert közöltem vele, hogy szombat este 6-ra haza kellene érnem, mert családostul hivatalos vagyok egy szülinapra. Szerinte nem nagyon éri meg 3-4 órára kimenni. Szerintem hadd döntsem el én, de mindegy :o)

Tulajdonképpen nem vagyok annyira nélkülözhetetlen azon a szülinapon..

Ma a hotelből kilépve verőfényes napsütés és madárcsicsergés fogadott. Kedvet kaptam valakivel nagyot sétálni.